A szegény ember legnagyobb fia az Óperenciás tengeren túlra vágyott. Édesapja egy éjszakán megfoltozta a gyerek bakancsát; az édesanyja sütött pogácsát, és a szép nyári napon elsétáltak a közeli város vasútállomására. Négy testvére is elkísérte a bátyust - megnézni a vasmozgót, hogyan száguld. El.

A szegény ember eladta tehenét, lovát. Az árukból indult a világba a fiú. A bácsikája a zsebébe dugott egy bankkártyát, kiokosította a legnagyobb fiút a haszná(latá)ról.

Az év hetedik hónapjának hetedik napján álltak a vasúton.

- Aztán fiam, akkor gyere, ha boldog lettél - mondta a szegény ember, és vállon veregette a legidősebb fiát. Odébb húzódott, hogy a felesége kisírhassa magát az elválásban.

A vonat elvitte a gyereket. A testvérek sikítva ugráltak a vasmozgó mellett: - Visszahozd ám a mi bátyánkat!
Hét nap. Hét hét. Hét hónap. Sokszor hét… A fiúról semmi hír nem érkezett.

Él? Halt? Eszik? Kilyukadt a cipője? Van pogácsája? Kit ölel? Tanul? Dolgozik? A szülők esténként kérdezgették egymástól, ami után kéz a kézben sétáltak az ágyukig.

Hét esztendő szaladt el. Szép nyári nap volt. A család borsót fejtett az udvaron. Csendben. Dudaszó zavarta meg szótlanságukat. Felnéztek. Egy úr nyitotta meg a kiskaput. A legnagyobb fiú haza érkezett. A testvérek egyenként hordták be a házba a rengeteg ajándékot a fekete terepjáróból. Biciklit is.

- Boldog voltál-e, fiam? - dörmögte a szegény ember.

- Nem, édesapám, soha, egy percig sem. Csak most, hogy itt ülök újra a körtefánk alatt. Ilyen marasztaló padocska nincs az Óperenciás tengeren túl.

Címke: boldogság, család, pénz, Tóth Ilona, Tóth Ilona blog, utazás   Komment:

A bejegyzés 2010. 11. 4., 08:14-kor készült, és a Nincs kategorizálva -ba tartozik. RSS 2.0 Kommentelhetsz, vagy trackbacket tehetsz a websiteodra.